Tizenegy évnyi előkészület után, 2015 szeptemberében megjelent A magyar helyesírás szabályai új, 12. kiadása. Egyik ünnepeltünk nem volt rest, az Élet és Irodalom hasábjain terjedelmes publicisztikában fejtette ki az új kiadással – és általában a helyesírás szabályozásával – kapcsolatos fenntartásait (Kálmán 2015a). A lap következő számában a következőképpen reagáltam cikkére:

Nem egészen egy évre rá valóban meg is jelent a cikk végén említett „egyszerűbb, rövidebb, még barátságosabb változat” (Siptár et al. 2016). Ennek örömére az alábbi rövid levelet küldtem el az ÉS szerkesztőségébe:

Sajnos az ÉS – a maga szempontjából teljesen érthetően – elutasította az újabb levél megjelentetését, azon az alapon, hogy nem közölhetnek minden frissen megjelent könyvről ilyen (lényegében) burkolt hirdetést. Ezért most, ha megkésve is, de egyfelől a polémia viszonylagos nyugvópontra juttatása, másfelől az ünnepeltek köszöntése céljából közreadom ezt a meg nem jelent írást, azzal a kiegészítéssel, hogy időközben trióvá bővült az új helyesírási kézikönyvek fenti duója: megjelent a Magyar helyesírási szótár új kiadása (Tóth 2017), amely 586 oldalon mintegy 160 000 „helyesen írt” szót és szókapcsolatot tartalmaz.⁴

Nem gondolom, hogy a fentiek teljesen meggyőzték volna Kálmán Lászlót, Kornai Andrásnak a kérdéskörrel kapcsolatos véleményéről pedig nincs tudomásom; de azt igenis gondolom, hogy álláspontjaink a helyesírás szabályozásának – és főképp iskolai oktatásának – kérdésében talán nem állnak olyan messze egymástól, mint ahogy a korábbiak alapján gondolhattuk volna. Még egyszer idézve Prószéky Gábort az előszóból: „a helyesírás nem arra való, hogy megkeserítse az életünket, hanem hogy segítsen: elsősorban a szövegek – de a szövegeken keresztül tulajdonképpen egymás - él jobb megértésében.” Isten éltesse sokáig mindkét ünnepeltet!

Kálmán László 2015a. Helyesírási válsághelyzet, Élet és Irodalom, 2015/39, szeptember 25.

Ezen a ponton az ÉS főszerkesztőjének kérésére a következő – az MTA honlapjáról vett – részletezés került bele a megjelent cikkbe: „A bizottság 2008 tavaszán az addig összeállt munkaanyagot (megjelölve benne a módosításokat, változtatási javaslatokat) véleménykérési céllal eljuttatta különféle szakmai fórumokhoz: az MTA Nyelvtudományi Intézetébe, a gyakorlóiskolákba, más gimnáziumokba, a magyar egyetemi és főiskolai nyelvészeti tanszékekre és több magyar nyelvészettel is foglalkozó európai egyetemi tanszékre. A javaslatok, vélemények beérkezése és feldolgozása után a bizottság nyilvános ülést tartott az ELTE BTK Tanácstermében. Az ülés célja a szabályzat 11. kiadásához képest javított és bővített szöveggel kapcsolatban beérkezett vélemények ismertetése volt. A vitaanyagra a nyilvános ülés előtt és után összesen mintegy 1000, konkrét nyelvi jelenségekkel foglalkozó hozzászólás érkezett. A bizottság ezeket a javaslatokat köszönettel fogadta, egyenként mérlegelte, és számos esetben beépítette a szabályzattervezetbe. Köszönettel fogadta a szabályzat elvi kérdéseivel, hátterével, grammatikai szemléletével kapcsolatos észrevételeket is, ezeket azonban nem minden esetben állt módjában érdemben figyelembe venni. Már csak azért sem, mert az Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztálya sem látta az időt (sem társadalmi, sem gazdasági szempontból) alkalmasnak nagyobb arányú, alapjaiban történő változtatásokra.”↩
Erről Kálmán László a Nyelv és Tudomány ide vonatkozó cikkében a következőket írja: „Azt gondolom, hogy bár az olvasást megkönnyíti, ha nem találkozunk olyan írásmóddal, ami korábbi tapasztalatainkhoz képest nagyon szokatlan, egyáltalán nem baj, ha a helyesírási konvencióink szerint egyes kifejezéseket többféleképpen is le lehet jegyezni. Tapasztalati, mérések és vizsgálatok segítségével megválaszolandó kérdés, hogy mennyi és milyen az a változatosság, ami az olvasást nem nehezíti – például olyan kifejezések esetén, amikkel amúgy is ritkán találkozunk, nem fog rendkívüli elakadást okozni az írásmód, hiszen az ilyenekre vonatkozóan nincs az emlékeinkben bevett, megszokott forma. Ha az MTA Nyelvi Bizottsága valóban tudományos testületként működött volna az elmúlt harminc évben, akkor többek között ilyen vizsgálatokat végzett-végeztetett volna, ahelyett, hogy egyes kifejezések írásmódján vitatkozik. Ehelyett ennek a bizottságnak nyíltan kimondott álláspontja az, hogy minden területen el kell kerülni a válaszható írásmódot” (Kálmán 2015b). Nem, nem ez a bizottság álláspontja: azt kell elkerülni, hogy a túlságosan sok választhatóság elbizonytalanítsa a helyesírás használóit. Persze az, hogy mi „túlságosan sok”, nyilván erősen vitatható.↩
Erről lásd Fejes (2016)-ot és az ott hivatkozott irodalmat. A helyesírási szabályozás általános kritikájával, a tervezett új kiadás szükségességével/kívánatosságával kapcsolatban (még az új szabályzat megjelenése előtt) lásd Szilágyi (2014)-et és a szerző ott hivatkozott korábbi cikkeit.↩
„A Magyar Tudományos Akadémia, az Emberi Erőforrások Minisztériuma és az Oktatási Hivatal közös állásfoglalása alapján a 2016/2017-es tanév érettségi vizsgáin a vizsgaszervező intézményeknek már ezt a szótárat kell biztosítaniuk. – A Magyar helyesírási szótár bőségesen merít a magyar köznyelvből, megadja a szavak pontos, normatív helyesírását, a rövidítéseket, elválasztásokat, szükséges esetben a szó jelentését, használati körét, a toldalékos alakokat. Áttekint minden olyan esetet, amely a magyar helyesíró számára fejtörést okozhat, így helyesírási tanácsadóként is használható: a bemutatott konkrét példák alapján a többi hasonló eset is megoldható.” (Részlet az új szótár kiadói promóciós anyagából).↩